Március 15-én Kézdivásárhelyen állítják ki rövid időre a Gábor Áron téri ünnepség keretében a Bukarestből március 5-én Sepsiszentgyörgyre szállított ágyút, majd a Céhtörténeti Múzeumban helyezik el néhány napra.
A szabadságharc folyamán a hazaszeretetnek és áldozatkészségnek olyan ragyogó jelét adta egész Háromszék, főként két városának, Kézdivásárhelynek és Sepsiszentgyörgynek a lakossága, hogy páratlanul áll Magyarország 1848-49-es szabadságharcának történetében.
Az események rohamos alakulása közben Háromszék kivételével egész Erdély elveszett. Háromszék – élén Szentgyörggyel és Kézdivásárhellyel – annak ellenére, hogy az ellenség minden oldalról fenyegette, szorongatta, és mintegy vasgyűrűvel körülvette, önbizalmát nem vesztette el, hanem sziklaszilárdan ellenállt.
1848. november 23-án a sepsiszentgyörgyi gyűlésen, amikor néhányan a meghódolást ajánlották, az egybegyűlt nép, annak ellenére, hogy sem ágyú, sem lőszer nem állt rendelkezésre, még alkudozásra sem volt hajlandó, és további ellenállásra határozta el magát. Ekkor: „előállott egy Gábor Áron nevű székely gyalogkatona (és nem cigány származású, mint azt a Gyurcsány kormány kulturális „szakembere” hazudozta) a szentgyörgyi gyűlésen, egy székre felállva a sokaság jelenlétében mondá: hogyha matéria van, ő képes minden 24 órában ágyút önteni. Ezt a nép örömmel fogadá. Gábor Áron azonnal az ágyúöntéshez fogott, és néhány nap alatt ki volt téve két darab 6-6 fontos ágyú”. (Rétyi Székely Dénes jegyzetei. In. Székely Nemzeti Múzeum irattára.).
Gábor Áron a székház (késoőbb Vármegyeháza, ma Bod Péter Megyei Könyvtár) mögött lévő dombon (a mai Park Vendéglő helyén) próbálta ki ágyúját. A próbalövés olyan nagyszerűen sikerült, hogy a vezetőség megbízta nemcsak az ágyúk öntésével, hanem a tüzérség megszervezésével is, melynek ő lett a parancsnoka.
A tornyokból lekerültek a harangok, hogy Kézdivásárhely és Sepsiszentgyörgy ágyúöntő műhelyeibe vándoroljanak. Kézdivásárhelyen Turóczi Mózes műhelyében 64 ágyút, Szentgyörgyön Kiss Jánosnak, a híres harangművesnek az Olt utcai műhelyében öt ágyút öntöttek.
Gábor Áron ágyúinak tűzkeresztsége
Az első csata, melyben Gábor Áron két ágyúja a vízkeresztséget elnyerte, 1848. november 30-án a hidvégi csata volt, ahol a székelyek örömrivalgással fogadták az ágyúkat. Az ágyúk eldördülése a székelyekbe olyan nagy önbizalmat öntött, hogy a támadó ellenséget visszaverték, mely Földvár irányába elmenekült.
Több szerencsés ütközet után, amikor a háromszékiek már Brassót fenyegették, a szorongatott Gedeon osztrák tábornoknak Puchner segítséget küldött. A minden oldalról körülvett háromszékiek kénytelenek voltak visszavonulni és Gedeonnal béketárgyalásokat kezdeni. A békét Árapatakon 1849. január 2-án megkötötték, ez azonban nem tartott sokáig, mert az ellenség az egyezséget több ízben megsértette.
A háromszékiek hírét vévén annak, hogy Bem átvette Erdély parancsnokságát, újra fegyvert ragadtak. Néhány nap alatt 8000 ember állott harcra készen. A csíkiak, kiket a Bem által ezredessé kinevezett hős lelkű Gál Sándor szervezett meg, határtalan lelkesedésükben közel 10 ezer embert állítottak ki.
Csók Háromszék földjének és az önvédelem megszervezése
Háromszéken a polgári ügyek intézését, a Beöthy Ödön által kormánybiztossá kinevezett Németh László országgyűlési képviselő vette át, ki ezernyi életveszély között jutott Háromszékre. Németh László megérkezésekor azonnal felhívással fordult a háromszékiekhez, hogy életükön és vérükön kívül vagyonilag is áldozzanak a haza oltárára. Felhívását ezekkel a szavakkal kezdte: „megcsókoltam a nagy tettek szülötteinek földét, midőn arra beléptem“.
Felhívásának eredménye lett. „Kézdi-Vásárhely ágyú-, lőpor- és gyutacsgyárrá alakult. Sepsi-Szent-György golyóöntődévé, fegyver- és tölténykészítő műhellyé vált, lelkes székely leányok dolgozának. A falvak harangjaikat, akinek óntála, tányéra, kanala volt, felajánlá önként, s összehordák mindazokat a haza oltárára ágyú- és golyóöntésre. Nagyobb birtokosok és községek lovakat ajándékoztak. A határszélen felállított tábor kenyér és más élelmiszerekkel, a lovak széna-, zabbal láttattak el adakozás útján, anélkül, hogy államsegély igénybe vétetett volna. Oh! a nagy nép önfeláldozása és áldozatkészsége előtt meghajolva le kell borulni az utókor gyermekeinek! – írja Nagy Sándor Háromszék önvédelmi harca – 1848/49 című írásában (In. Székely Nemzeti Múzeum irattára).
A csíkiak besegítenek Háromszéknek
Gál Sándor Csíkból Sepsiszentgyörgyre jött, s 1849. január 28-án megtette intézkedéseit a harc továbbfolytatására, miután az ellenségnek a békét felmondta. Uzonba ment, ahol egyesült a háromszékiek és csíkiak hadserege. E hírre a Brassóban állomásozó ellenség elvonult, mire a várost olyan rémület fogta el, hogy békekövetet küldött Sepsiszentgyörgyre, testvériségben kívánván élni a magyarokkal. Háromszék hallani sem akart erről. A Kézdivásárhelyre küldött harangokat Gábor Áron hű munkatársai ágyúkká varázsolták át. Sepsiszentgyörgy is szállított egyet-egyet. Gábor Áronnak a Székely Nemzeti Múzeumban található leveléből tudjuk, ha anyaga volt, naponta két ágyút is tudott önteni.
Bemnek legfőbb kívánsága az volt, hogy a kitűnően megszervezett székely hadsereggel egyesülhessen. Ez meg is történt. A székelyek segítségével vívta meg azután Bem erdélyi csatáit, aratta győzelmeit.
Németh László kormánybiztos Sepsiszentgyörgyről 1849. március 22-én keltezett levelében azt írja szotyori Nagy Endre sepsiszéki alkirálybírónak: „Az igazságos Isten ügyünket megsegítette. Az ellenség fo~fészke, Szeben és Brassó elestének. Maga a zsoldos sereg is tökéletesen meg és szétverve az országból kiűzetett. Oláhországba menekült. De Székelyek! Testvérek! Valamint a szerencsétlenségben el nem csüggedünk, úgy a szerencse örömérzetében túlságosak ne legyünk. Egyre hívlak fel, s ez az, hogy gabonaneműinkkel bánjunk gazdálkodva. A jövőt senki sem tudja...”
Hiába váltak ágyúvá a harangok – a muszka megvetette a lábát Háromszéken is
Hiábavalónak bizonyult azonban Bemnek minden erőfeszítése és a honvédek csodákat művelő vitézsége, hiszen az osztrákok segítségére jöttek a muszka hadak. 1849. június 18-án több mint 28000 főből álló orosz haderő özönlött be a Tömösi- és a Törcsvári-szoroson át, s velük jöttek a Bem által „Oláhországba” kiűzött osztrákok is. Ezzel az óriási hadsereggel szemben a szorost csupán csak 1600 székely védelmezte. Noha előre látható volt, hogy ezt a csekély számú sereget a muszka túlerejével legyőzi, mégis ellenálltak. A június 20-i egyenlőtlen tömösi küzdelemben több, mint 500 honvéd esett el, élén hős ezredesével, a papolci nemes Kiss Sándorral.
Az orosz sereg tömösi győzelme után Brassó ellen indult, melynek fellegvárát 200 székely védte a kézdivásárhelyi Tóth Samu parancsnoksága alatt. Mivel lőszere elfogyott, a maroknyi sereg két napi hősi ellenállás után megadta magát.
Háromszék tartotta magát, ameddig tarthatta, ám Kökös és Uzon között csatát vesztett. Gál Sándor ezredes azonban a Csíkba menekült katonákat újra sereggé szervezve, a háromszéket feldúló oroszok ellen indult, és 1849. július 2-án a kökösi ütközetben – ahol Gábor Áron is részt vett 30 ágyújával, és életét vesztette –, győzedelmeskedett az ellenség felett. A hírre a Nagyszeben felé indult muszka sereg visszafordult, hogy egyszer s mindenkorra véget vessen a háromszéki ellenállásnak. Hatalmas túlereje ellen nem lehetett reménye Gál Sándornak és honvédeinek a talpon maradásra. Az ellenállás két színhelyen zajlott: a Vármegyeháza mögött és a Szépmezőnek egy kis emelkedésén, az Eprestetőn, ahol csaknem mind egy szálig elestek a város védői. A Vármegyeháza mögött felsorakozott sereg tisztjei – látva az eprestetőiek pusztulását – megtagadták Gál Sándornak az engedelmességet, és aki tudott, Csík felé elmenekült. Az oroszok győzelemittasan bevonultak Sepsiszentgyörgyre és dúlással, rablással, fosztogatással, a levéltár jó részének megsemmisítésével kezdve a hatalomátvételt, megvetették a lábukat néhány napra.
A honvédek megfutamodása rövid ideig tartott, Bem érkeztének hírére, június 20-ára még egyszer, utoljára rendezte sorait Gál Sándor ezredes, és győzedelmes csatát vívott. (E napokban járt Petőfi Sándor Sepsiszentgyörgyön – Bemmel érkezvén –, ahol Bogdán István látta vendégül, és Kézdivásárhelyen, ahol a Szarvas fogadóban szállt meg.) Bem távozása után ismét hatalmas sereggel támadt Sepsiszentgyörgyre a muszka, amit Gál Sándor és maroknyi csapata ezúttal már nem védhetett ki, s a város végleg az orosz-osztrák hadak kezére került. A háromszéki önvédelmi harc utolsó csatájára Tuzson János őrnagy vezetésével került sor a Nyergestetőn, ahol mintegy ezer székely honvéd harcolt hősiesen a császári-cári túlerővel szemben, de a maroknyi csapat küzdelme nem járhatott sikerrel. Az 1849. augusztus elsejei hősi helytállásra emlékeztet a Nyergestetőn az 1897-ben avatott emlékmű.
(Bogáts Dénes nyomán összeállította Bede Erika)
Miféle Magyarország ez, ahol kétszázmilliós közpénzből etnikai kisebbségeknek, „Magyar Charta” kikeresztelkedettjeinek, a határon túli magyarokkal szembe forduló liberálisoknak és baloldaliaknak rendeznek Március 15-i ünnepséget Budapesten?
Nehogy megint kiveressék az emberek szemét, mint ahogy 2006-ban emlékezetessé tették az 1956-os évfordulót Demszky rendőrfőbölényei.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.